lebegés

hazudik a kedves, és én tudom
a szemembe néz, én hallgatom
ne csináld ezt, kedves ,kérlelem,
csak legyél őszinte velem
nem üvöltök, nem haragszom, csak szeretem,
és fáj
és sokszor már nem értem miért teszi velem,
és miért piszkolja be ezzel magát.
nekem tündér a kedves,
csak az számít, ahogy odabújik, amikor épp tündér egy kicsit,
amikor nem fél más múlttól, csak önmaga és szeret
és embernek lát engem is, és látja mindent megteszek,
elfogadom és értem, mert teljesen szeretem.
ilyenkor rámnéz, a huncutszép szemeivel, olyan szerelmesen,
annyi hálával és boldogsággal, hogy belesajdulok
és tudom, ha át is ver, én itt vagyok amíg bírom
és ha már nem, csendesen tűnök el
mert tényleg szeretem.

egyszer rámmosolyogtál. akkor láttalak először és már tudtam, hogy ha még egyszer rád nézek elveszek benned. és nem tudtam nem rádnézni. egyre szűkülő körökben kerülgettük egymást egyre nagyobb zavarban. úszkáltunk amíg lehetett, aztán... emlékszel? megfordult velünk a világ. bementem hozzád. karácsonyi dalok, nekünk ott kezdődött a szeretet ünnepe azt hiszem. álltál az ablakban, melléd léptem, elsápadtál, kipirultál, aztán újra és újra. nekem úgy kalimpált a szívem, hogy teljesen elszédültem, ahogyan felébredt és lüktetve élni kezdett bennem az álom. a mi szerelmünk.  emlékszel az első csókunkra?  a mi szerelmünk nem három hónapos kicsim. azt hiszem már ott szunnyadt és álmodott  bennünk, és csak felébredt, amikor végre találkoztunk.  talán az isten kódolja valahogy az álmainkba, ki a társunk, a párunk, az életünk, és amikor  az ember a párjához ér szinte egyetlen pillanat alatt ott van minden… különben hogy akarhattál volna már akkor gyermeket amikor először egymásba olvadtunk?  igaz volt minden kicsim, érzem én… te éppen annyira őszintén akarod a közös életünket, a kandallót, Kishisztist mint én…  miért nem engeded meg magadnak édesem, hogy boldog legyél? miért kapaszkodsz ennyire a félelembe? hiszen ha belém kapaszkodnál nem kellene félned, érzed te ezt…  tartom hónapok óta az álmunkat egy vékony szálon a semmi felett,
te talán észre sem veszed hogy lebegsz
mégis kinyílsz és virágzol
de nem akarod észrevenni magadban mennyire édes neked ez az álom
szeretsz, és hogy nehogy elveszíts, lelöksz és messzire menekülsz
pedig ott ölelsz a szívedben ha egyszer álomba merülsz
rámkiabálsz, nem kell gyerek, túl fiatal vagyok,
aztán a kishisztisről álmodsz ha a kezem végigsimít a hasadon
felnőttél édes, és ezt te is tudod, hiszen épp azért szeretsz,
mert szeretem hogy tudsz gyerek is lenni, de mellettem igazi nő is lehetsz…
kapaszkodom a semmi fölött és lassan elfogy az erőm, és érzem hogy zuhanok
mégis-mégis az utolsó pillanatig várok
hogy észrevedd és merd elfogadni az igazi álmod
hogy meglásd magadban a félelmeid mögött azt, aki igazán vagy
a szerelemben boldog nőt, a tündért, aki megtalálta akit keresett
és már csak a félelmei miatt nem szabad
már nincs okod félni. dobj el mindent amíg nem késő ami közöttünk fal lehet.
amíg nem zuhanok le elérhetsz, és lebeghetek örökké veled
életem, zuhanok
biztosan ezt akarod?

bár ezt gondolom nem hiszed, de nehéz szóba hozni a dolgokat amiken gondolkozom, amik bántanak, mert nem akarom, hogy rossznak érezd magad,ha éppen olyasmi, amiben úgy érzem hibáztál. nehéz néha eldönteni, megérteni, épp csak nem vettél észre, vagy nem érdekel, vagy csak nem jutott eszedbe, hogy bánthat. talán jobb ha itt sem beszélek, csupa olyan dolog, amit jó lenne elmondani, de nem így - beszélgetve, megbeszélgetve...
szóval csak tűnődöm itt, gondolkozom... és reménykedem.
oda vagyok madzagozva.
és izzik bennem a nap, te vagy

 azt hiszem a szerelem az, amit az eszünkkel-agyunkkal-tudatunkkal sohasem fogunk teljesen megérteni, mert annyira a lelkünkben történik. beleborzongok, szinte túl sok, néha elhinni sem merem, hogy ilyen létezik, mintha kevés lennék egy ennyire mély érzéshez, pedig érzem, ebben születek meg igazán, itt, most kezdek élni. lebegés... egymásba lázasodva teljesen... soha nem volt ilyen, és mégis, csak ez létezik... egymásba szédülve... együtt lélegezve... istenem, létezik. mintha eltűnne az idő, mióta vagyunk együtt? nem régóta? akkor miért olyan mintha mindig is így lettünk volna? mintha mindig is ismertük volna egymást, és a jövőt sem elképzelni kell, csak áradnak néha a képek, ahogy élünk, boldog lebegésben, együtt... reggel összebújva, álmos mosolyod édesen itatja át békével a hajnalt... félálomban ölelve esténként... ahogy a pocidat simogatom-puszilgatom és ragyogsz rám ahogy a kicsihez beszélek... játszunk... egymással... és valahogy egymásban... miért ilyen egymáshoz érni? talán nem is csak a bőrünk ér össze, a lelkünk simul egymáshoz minden érintésben...

sok dologra mondjuk h fontos... mi az ami igazán?
ami fontos, arra vigyáz az ember.
ha elromlik valami? ha fontos, megjavítja, meggyogyitja, nem szamit milyen aron,   ha nem lenyeges - eldobja.
ugye ez, ami minden szónál jobban mutatja a dolgok értékét.

te nem abból érzed mennyire fontos vagy, mennyire szeretlek, hogy igyekszem vigyázni rád? törődni, félteni... ha valami baj van megoldani, ott lenni ha kell, ha szukseget erzed... nem jo erzes tudni hogy mennyire hianyzol ha nem vagy velem? es mibol erzed? hogy akarok veled lenni, hogy megmozgatok mindent, ami kettonk koze allhatna..
hogy igyekezlek meglepni, hogy egy mosolyodert a csillagokat hoznam le, hogy ...
faradt vagyok. minek irni...

tudod miert kellene a dolgokat megbeszelni, ha kell 500x is, ameddig nem tiszta minden?
mert ugy tudsz meggyogyitani valakit, ha tudod mi a baja. lattad h horzsolt a bor, mert mar szoba kerult, hintopor pici, vagy az se, csak egy horzsolas... aztan miert jajgat akkor? egy kis horzsolas miatt? minek ra tobb szot vesztegetni... tudod, azert, mert talan nem azert jajgat, mert kenyes, lehet h a horzsolas alatt torott csont szurja...

 hajnalodik. fekszem, próbálnék aludni, nem megy. gondolkozom.
fura érzés. égek a fáradtságtól, gondolkozom, gondolkozom, és közben valami félálomban...
hallom a lépteid a szőnyegen. csendesen itat át a boldogság, az érzés, hogy itt vagy...
várom, hogy idebújj, ahogyan csak te tudsz... olyan őszinte és meztelen a szerelmem, hogy megkönnyeznéd, ha el mernéd hinni. csak várok, várom, hogy idebújj... hosszú, lassú, sűrű idő folyik el, mire megértem, hogy nem vagy itt.

tenyleg nagyon naív vagyok itt belül. megbeszélünk valamit, érzem, hogy nem úgy lesz, mégis tudok, akarok benen hinni, már akkor tudom, hogy nem, megint nem, és mégis... bízom, és várom-várlak... elmész. azt mondod hiányzom, szeretsz, és velem akarsz lenni, annyira velem akarsz lenni. tudom, hogy hol ennek a határa, és hogy nem, mégis, itt mélyen elhiszem, mert el akarom hinni... nem hinnéd el, még ha látnád sem... ugat a kutya, én felugrok, kinézek, mert azt hiszem te jössz, hogy meglepjél, mert már hiányoztam. hát ilyen naívan szeretlek és várlak én mindig. újra és újra az ablakhoz megyek, pedig tudom, hogy hamarosan felhívsz, és mintha meg sem beszéltünk volna semmit, kiderül, hogy később jössz, és a séta elmarad. és megsértődsz, ha elszomorodik a hangom, és nem érted miért... aztán felhívsz, elszomorodom, hogy megint elmarad, neked ez rosszul esik, és magamra hagysz... én meg csak szeretlek és várlak. és szeretném feloldani a félelmeidet, mert pont ez az,amitől nem kell félni... szerelemnek hívják. érzed?

olyan sokáig próbáltunk mindketten
tűrni és hinni még rossz helyen,
hogy ma hiába érzed,szinte nem hiszed
nem kell, hogy ilyen legyen az életed.
amikor nem gondolkozol,
csak hagyod, hogy az legyél aki igazán vagy,
tündérré vetkőzöl, és lebegsz,
és a szerelem meztelen és szabad
és  őszintén súgod: kérlek ne eressz,
mert ott vagy ahol mindig akartál lenni
mert érzed csak így lehet igazán szeretni,
mert a szerelem átölel, lebegésben tart,
vigyáz rád, boldoggá tesz, felemel és félt
mindent megbocsájt és mégis a tiéd marad
mondd,  miért félsz édesem?
hát nem érzed? a tiéd vagyok teljesen,
és ha hagyod, az álmaidat az életeddé teszem…

szeretni nagyon-nagyon, úgy igazán,
vagy hagyni elszürkülni és múlni csak lazán?

olyan hihetetlen ez az egész, hogy hogyan értünk lassan teljesen össze, hogy miylen dolgokat hoztunk ki egymásból. állandóan kevés a szó igazán hitelesen elmesélni, visszaadni ezeket a dolgokat-érzéseket. ebben a világban teljesen igazad van, amikor azt mondod, hogy nem lehet, nem normális ennyi idő után így, ezeket... aztán valahol, a mi világunkban meg annyira természetes. valahogy előhoztuk egymásból azt ami igazán mi vagyunk, valahol nagyon mélyen, talán a lelkünkben. és annyira könnyű visszaesni ebbe a világba, és megijedni, és nem elhinni hogy mindez igaz, és igazi volt. én nem tudok igazából elaludni azóta, nélküled. csak forgolódom és rádöbbenek, hogy éppen az hiányzik, hogy hozzádérjek. valahogy kiüt a fáradtság, és alszom? dehogy. félálomban lebegek veled, azt álmodom beszélgetünk, megkérdezlek, ugye nem álmodom? és mondod, hogy nem... álmodom, álmodom mióta ismerlek. és van a legszebb, amibe úgy kapaszkodom mint ahogy talán a kis nomcsi a szaloncukorba, vagy a kislány a képen belém, ahogy te bújsz hozzám, fekszem ebben a furcsa félálomban, nyílik az ajtó, bejössz... ki sem nyitom a szemem, hátha csak álom vagy... odajössz... halk neszekkel mozdul az ágy... jössz, mellém... fészkelődsz, olyan édesen-tündéresen ahogy csak te tudsz, hogy hozzámbújj... átölellek... és hazaértünk... ez az álmom, így tudnék elaludni. így tudnék élni.

hiába félek, hiába ijedek meg, nem tudom nem érezni mennyi önmagunkat hoztuk elő egymásból. alátét, ikertündér, védj meg, ne eressz el soha... tudom mennyire őszinte, mennyire mély volt minden. tudom, érzem, hogy te sem voltál még soha így, sohasem lebegtél még így, sohasem voltál még ennyire az, aki igazán  vagy. ez az egész annyira csodálatos, hogy sem hazudni, sem elképzelni nem lehet ilyet, egyszerűen muszáj tudni, hogy igaz. érezlek. és közben elcsodálkozom magamon is, hogy igen, ilyen akartam lenni, így akartam törődni, figyelni valakire és örömöt szerezni úgy, hogy közben én is boldogan lebegek.

most beszéltünk. szeretem a hangod. és szeretlek azért, hogy kijöttél felhívni. te boldoggá tevős hótündér :)
annyi mindent akartam még leírni, de nem is tudok most, mert valahogy úgy elérzékenyültem, olyan hálás vagyok és annyira tele szerelemmel, hogy csak rád gondolok és kész

a mai esténk talán éppen olyan mint az elmúlt napok... nagyon szerelmesen, mégis nagyon határt taróan és furcsán, akármit is jelent ez a szó...
jó volna most istennek lenni, csak odaülni melléd az ágy szélére és vigyázni az álmod hajnalig...
ezt tenném, ha engednéd.
ez a blog csak azért van, hogy beszélhessek hozzád úgy, hogy ne legyek teher. hogy veled lehessek úgy, hogy ne kelljen elviselned.
kórházfolyosó... ugye emlékszel? :) én gyönyörű szerelmes tündérem... úgy szeretnélek feloldozni, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásod amikor éppen ráparancsolsz magadra...
olyan hihetetlen ez az egész, lebegünk, zuhanunk, lebegünk, aztán határozott vonallal véget vetsz ennek és már nekem van lelkiismeretfurdalásom, hogy megcsókolnálak.
szerelem. látod van ilyen. ne kérdezd ki vagy. ne kérdezd mit akarsz. csak érezd, van isten, és olyan pillanatokat adott nekünk, amit más talán az álmaiban sem ismer. édesem... hát mi lehet ennél több?
zuhanok és lebegek egyszerre. megőrjítesz, lebegtetsz és elaltatnál, ha hagynád magad. nem akarok gondolkodni, csak akarom, hogy szeress. összetörve kínlódom, morzsolom  a pillanatokat, hogy megint szenvedhessek attól, hogy nem mersz szeretni.
összeszorítod a szád, megtagadod aki igazán vagy, és kérsz: engedj el
elengedlek és közben meghalok, hát így szeretlek.
megőrülök, hiszen érzem, hogy velem vagy boldog. idebújsz, átölellek. lebegünk. ez a szerelem. és elengedlek, mert nem tudlak nem szeretni. lehetnék erősebb, megvédhetnélek attól, hogy eldobd amire vágytál. nem teszem. leteszed a telefont. elalszol. azt hiszed így egyszerűbb. holnap mész, hogy szabad legyél. de nézz magadba kicsit... voltál már szabadabb, boldogabb, mint mikor egymást szorítottuk?
hát ez az őrület. ez a lebegés. ez a szerelem.
zuhanok. lebegek. zuhanok. mondd, mit teszel velem? mit teszünk mi egymással?
mi két csók között szakítunk. mi lebegünk a zuhanásban.
mi csak szerelmesek lettünk, úgy, ahogyan ennek a szónak léteznie kellene.
mi elvesztünk egymásban.
ott ülök az ágy szélén, láthatatlanul, te azt hiszed egyedül vagy, nincs félelem, csak álmodsz, én meg csak simogatlak a semmiből és őrzöm az álmod....