hajnalodik. fekszem, próbálnék aludni, nem megy. gondolkozom.
fura érzés. égek a fáradtságtól, gondolkozom, gondolkozom, és közben valami félálomban...
hallom a lépteid a szőnyegen. csendesen itat át a boldogság, az érzés, hogy itt vagy...
várom, hogy idebújj, ahogyan csak te tudsz... olyan őszinte és meztelen a szerelmem, hogy megkönnyeznéd, ha el mernéd hinni. csak várok, várom, hogy idebújj... hosszú, lassú, sűrű idő folyik el, mire megértem, hogy nem vagy itt.
tenyleg nagyon naív vagyok itt belül. megbeszélünk valamit, érzem, hogy nem úgy lesz, mégis tudok, akarok benen hinni, már akkor tudom, hogy nem, megint nem, és mégis... bízom, és várom-várlak... elmész. azt mondod hiányzom, szeretsz, és velem akarsz lenni, annyira velem akarsz lenni. tudom, hogy hol ennek a határa, és hogy nem, mégis, itt mélyen elhiszem, mert el akarom hinni... nem hinnéd el, még ha látnád sem... ugat a kutya, én felugrok, kinézek, mert azt hiszem te jössz, hogy meglepjél, mert már hiányoztam. hát ilyen naívan szeretlek és várlak én mindig. újra és újra az ablakhoz megyek, pedig tudom, hogy hamarosan felhívsz, és mintha meg sem beszéltünk volna semmit, kiderül, hogy később jössz, és a séta elmarad. és megsértődsz, ha elszomorodik a hangom, és nem érted miért... aztán felhívsz, elszomorodom, hogy megint elmarad, neked ez rosszul esik, és magamra hagysz... én meg csak szeretlek és várlak. és szeretném feloldani a félelmeidet, mert pont ez az,amitől nem kell félni... szerelemnek hívják. érzed?
